Zacsi
Sokszor hallottam másoktól, hogy a való élet tudja produkálni a legdrámaibb, a legmeghatóbb, vagy a legviccesebb történeteket. Olykor ellentmondás feszül a sztoriban, mint jelen esetben is, amikor egy alapjában véve szomorú baleset, a körülményei, az események sodra, na és persze a tűzoltók fantáziája folytán mégis képes – utólag persze – megdolgoztatni a rekeszizmokat.
Volt egy ember, aki jól érezte magát. Otthon volt a szép kertes házában, ezer ágra sütött a Nap, elvolt magában. A kellékek is megvoltak hozzá, pár üveg sör, meg ilyenek. Mire elfogyott a folyadék, már jócskán volt az agyában. Szomjúsága parancsának engedelmeskedve elhatározta, útra kel, hogy pótolja az elfogyott maligánt. A kertkapunál vette észre, hogy nincs nála a kapukulcs. Visszament a házba, de hasztalan, sehol nem találta azt a fránya kulcsot. Kiforgatta a zsebeit, a tárcáját, semmi.
– A rosseb egye meg! – gondolta magában.
Az alkoholezrelék szinten tartása nem tűrt további halasztást, tehát elhatározta, átmászik a kerítésen. A jó öreg kovácsoltvas kerítésen, a tetején azokkal a gondosan kihegyezett „betörőgátló” lándzsákkal. Az elhatározást tett követte…
És itt léptünk a képbe, mi tűzoltók, a békeidőben is állandóan harcoló alakulat. Ugyanis az ember felmászott, de lejönni már nem tudott, mert fennakadt és szakkifejezéssel élve ott fityegett a szeren! Szó szerint.
Rohanunk, ahogy csak kitelik tőlünk. Fecskendőinkkel szinte letoljuk a forgalmat magunk előtt a zsúfolt főútról. Sikítanak a szirénák, gépkocsivezetőink nyomják a dudát, de néha hasztalan. Mindig van egy-két bamba, vagy süket autós és még némelyik fel is van háborodva, hogy félre kell állnia. Mi négyen hátul mindenesetre keményen tapodjuk a taposólemezt, erősen kapaszkodunk, amibe csak tudunk. Megfigyeltem, hogy amikor már van rá időnk, mindnyájan mereven figyelünk előre, a fecskendő előtt alakuló forgalmi helyzetre. Hát hogyne! Ha csattanunk, ki tudjunk támasztani…
Oldalra is tekintgetek, figyelem a gyalogosok reakcióit és ez néha vicces. Volt már olyan, aki integetett az úttesten haladó autósoknak, hogy leállítsa a keresztirányú forgalmat, de a többség csak szörnyülködik, bambul, mint szaharai kecske a száraz ágra. Szinte megbabonázva és meg tudom őket érteni, hiszen szabadnapjaimon sokszor látom a valahová siető kollégáimat és a látvány tényleg lenyűgöző! Imádom!!!
Bekanyarodunk a mellékutcába és már látjuk hol a célállomás, előre tekintve, a messzeségben kék lámpák fényei villognak. Úgy tűnik, a mentők már a helyszínen vannak. Leküzdve az utolsó kereszteződést, egy rendőrségi autó is feltűnik. Megérkezünk nagy piros autóinkkal és mi, tűzoltólegények mind kiugrálunk a fecskendőkből. Az egyik ház kerítésénél kisebb embercsoportosulás, a mentőautó személyzete és a rendőrök.
Szegények már elfáradtak, hisz nincsenek felkészülve ilyen fizikai erőkifejtésre: percek óta tartják a kerítésen fennakadt emberünket, az istenadta meg nyüszít. Hát éppen idejében érkeztünk, átvesszük a „terhet”, előkerülnek a létráink, fűrész és egyéb szerszámok. Szolgálatparancsnokunk a mentőorvossal egyeztet, pattognak a vezényszavak, gyorsan megtalálja mindenki a helyét.
Én csak most látom át mi is történt valójában: véres a helyzet! A férfi jobb lába a kerítés tetején átvetve, teste a kerítésen kívül lóg lefelé. A combja tövénél szúrta át a lábát a felfelé álló hegyes kerítéselem. Alul be, felül ki. Nyomorult egy helyzet… Mindenki végzi a dolgát, körbeálljuk minden oldalról a szerencsétlent és erősen tartjuk, az orvosok vagdossák róla a nadrágot, csillapítják a vérzést, bekötik az infúziót, míg a rendőrök szemtanúkat keresnek, távol tartják a kíváncsiskodókat.
Szerencsére a szúrás nem érte a combi ütőeret, a vér lassan de folyamatosan folydogál a sebből. Az áldozat már nem nyöszörög, az infúzióba kevert „álomkoktél” hatására elpilledt. Teljes súlyával ránk nehezedik, mi tartjuk. Már tisztázódott a helyzet, világos a feladat és ilyenkor már a körülményekhez képest nyugodt vagyok. A szívdobogásomat a fizikai erőkifejtés okozza, ahogy tartom, nyomom felfelé a testet.
Amikor minden előkészület megtörtént, felkészülünk a mentésre. A mentőorvos utasítása szerint a combba fúródott „szuronyt” le kell vágni a kerítésről, nem lehet a helyszínen kihúzni. Azt majd csak a műtőben lehet elvégezni, a komplikációk elkerülése érdekében.
Parancsnokunk utasítása szerint, hidraulikus vágó-feszítő berendezéssel kezdünk neki a vágási műveletnek. Mindenki és minden eszköz készen áll a beavatkozáshoz. Felberreg a vágó-feszítő motoros tápegysége, megkezdődik a kényes művelet végrehajtása. Kényes, hiszen egyrészt a test közvetlen közelségében, lehetetlen helyzetben kell dolgozni, másfelől az olló az összezáródásakor elfeszítheti oldalirányba a levágandó fémdarabot, mely további sérüléseket okozhat.
Élő falat alkotunk a mentendő körül, annyira sokan és szorosan fogjuk közre. Minden kézre szükség van, mivel kezelni kell a hidraulikus vágóollót, a vágás szintje fölé kell emelni a testet és tartani kell a levágandó kerítésdarabot is. Az emberek és eszközök elhelyezkedése miatt, az ollóval csak belülről lehet vágni.
Ahogy záródik az olló, úgy feszül a munkadarab, pattog az ezeréves festék, a „hangulat” a tetőfokára hág. Nagy a feszültség, hiszen egy precíziós műveletet kell végrehajtani: centiméterek választják el a több száz bar nyomáson működő felszerelést az oly védtelen és már sérült emberi testtől. Nem is tudom miért, az idegeim megint megfeszülnek. Immáron az egyik kerítésnek támasztott létratagon állok és húzom felfelé áldozatunk felsőtestét.
Parancsnokunk megálljt parancsol az olló mozgásának, mert valami belelóg a vágási síkjába. Én felülről nem látom mi az, csak annyit hallok, hogy főnökünk az egyik fiatal kollégának – nevezzünk Klováts IV-nek – kissé feszülten ennyit mond:
– Mi van fiam, nem látod, hogy útban van? Emeld már meg!
Ha lent állok és tudom miről van szó, biztosan elröhögöm magam, de innen felülről csak egyik-másik kollégám eltorzult arcát látom, ahogy próbálják magukat fegyelmezni. És látom Klováts IV arcát is, de az övé nem eltorzult, hanem inkább meglepődést és bizonytalanságot olvasok ki belőle. De a kötelességtudat és a parancsszó hatására megindul a keze és én csak annyit látok, hogy emberünk lába közé nyúl és ott marad a kesztyűs keze…kényes helyzet.
A magam részéről, a jelen pillanatban, egyáltalán nem irigylem fiatal kollégámat. És utólag sem. A férfi lecsupaszított alsótestéből minden kiálló „alkatrész”, engedelmeskedve a gravitáció hatásának, lóg lefelé, ahogy annak kell. Beleértve a zacsit is, a herezacskót. Ezt kell az én drága bajtársamnak megemelni és tartani, hogy le ne vágja a hidraulikus olló. Tulajdonképpen, ha belegondolunk, Klováts IV tömeges életmentést hajt végre egy személyben. Milliók életét menti meg. Kitüntetést érdemelne…
Az életmentést sikeresen befejeztük, emberünk a mentőben. Visszaszerelünk, vagyis az elővett felszereléseket visszapakoljuk a fecskendőben meghatározott helyére. Éppen egymás mellett állva matatunk a málhatérben Klováts IV kollégával, amikor odalép hozzá parancsnokunk, palástolni egyáltalán nem kívánt kaján mosollyal az arcán:
– Gratulálok! Zacsikám, ez derék munka volt!
Hát így lett az én jólelkű kollégám beceneve Zacsi.
Az írás megtörtént eseményen alapszik, de nem a szerző személyes élményeit meséli el. Ennél fogva tehát a történet – az apróbb részleteit tekintve – az itt megjelent formájában tulajdonképpen a fantázia szüleménye, de akár így is történhetett volna.