Kedves Lajos bácsi!
Egy évvel ezelőtt, pont ezen a napon történt:
Ott álltunk mindannyian a végzősök, szép ruhában, felsorakozva a díszterem lépcsőjén. Izgatottak voltunk. Vártuk a pillanatot, amikor a kezünkbe vehetjük a keményfedeles kis „könyvecskét”, amiért három éven keresztül – immár felnőtt fejjel és „felnőtt” gondokkal a lelkünkben – nyúztuk az iskolapadot.
Istenem! Három év. Mintha csak három rövid pillanat lett volna. Pedig mennyi izgalom és idegeskedés kísérte! Azt mondják, az idő megszépíti az emlékeket. Ez így van. Az akkor megélt rossz és persze jó pillanatok, mára nosztalgikus emlékekké szelídültek.
Szóval ott álltunk – katonák és mi tűzoltók – a pécsi egyetem nagy előadótermében, a padsorokban ülő hozzátartozóink kutató pillantásaitól kísérve, szépen sorba állítva. Majd bevonult az egyetem rektora díszes öltözékében, nyomában tanszékvezető asszony és Lajos bácsi. Az egyenként kiszólított végzős hallgatók átvehették okleveleiket, a diplomát.
Az ünnepséget Lajos bácsi – Budai Lajos TANÁR ÚR – zárta a beszédével. Szavaira már nem emlékszem, viszont arra az érzésre, amit akkor átéltem, átéltünk, nagyon! Körbetekintettem osztálytársaimon, ezeken a felnőtt férfiakon. A könnyek magukért beszéltek!
Pedig hányszor „fájtak” az iskolapadban töltött hétvégék, mennyire nem hiányzott az a sok „macera”, a vizsgaidőszak okozta feszültség… És mégis! Akkor, abban a pillanatban döbbentünk rá, hogy nem csak a „nyűgnek” van vége, hanem életünk egy kis epizódjának is. Amit ez a fejezet „elvett”, azt sokszorosával adta vissza tanáraink által, az osztálytársak által, az új élethelyzetek, élmények által. Bárha „aranyunk” kevesebb lett, gyarapodó szellemünk által gazdagabbá váltunk.
Tisztelt Tanáraink, kedves Lajos bácsi!
Bár személyes indíttatás által írtam le e sorokat, mégis azt hiszem valamennyi volt osztálytársam nevében is szólnak. Csak egy szó: KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNJÜK!
Egy éve, ezen a napon Budai Lajos az alábbi szavakkal bocsátott minket utunkra és most én is így teszek:
Az Isten legyen Önökkel!
