Az utolsó szál cigaretta

Az idei tavasz első igazán meleg vasárnapja volt 2001. április 29-e. A délelőttöt HÉV emelési gyakorlattal kezdtük, majd megnéztük az új szentendrei laktanyát. Hazafelé tartva még megjegyeztük, ma biztosan sokan ki fognak menni a szabadba, ahol előbb, vagy utóbb felgyújtanak valamit. A mi szolgálati csoportunkban akkor már két szolgálat is eltelt riasztás nélkül. Ez egyáltalán nem általános egy fővárosi kerületi-parancsnokságon, sőt a napi 2-3 vonuláshoz képest ez inkább a vihar előtti csendet jelenti. Még csak kora délután volt, mikor a már megszokott csendes nyugalmat a riasztó lámpa fénye törte meg, majd a hangszórókból dinamikus, halk zene szólalt meg. Ez határozottan tudomásunkra hozta, hogy újra mennünk kell! Már nagyon vártuk az alkalmat, hogy kimehessünk oltani, mindegy, hogy mit, csak jól égjen. Izgatott öltözködés, egy gyors pillantás a nyomtatóból előbújó riasztási lapra, hova kell menni, mit kell csinálni, és ki jön még utánunk. Íme az első csalódás: mégsem az erdőt gyújtották fel. Az egyik lezárt lakásból füst jön ki. Két fecskendővel és egy magasból mentő gépjárművel indultunk a III. kerületi Víziorgona utca 10. szám alá.

Néha előfordul, hogy az ételt ottfelejtik a tűzhelyen, és a szomszéd telefonál, mert zavarja a füst, mi meg kimegyünk, és segítünk azt onnan eltávolítani. Rövid, gyors megbeszélés következett a cím megközelítéséről, majd másfél perc múlva már vonultunk is a megadott cím felé. Egy ilyen lakótelepi utca megközelítése és a számozás felderítése nem könnyű feladat. Az utca általában szűkös, tele szabálytalanul parkoló autókkal, minden lépcsőház különálló épület, a számozást pedig véletlenszerűen, számunkra abszolút logikátlan módon osztják ki. A házszámok messziről egyáltalán nem láthatók, így ha a füstöt nem lehet távolról észlelni, és nem is integet felénk senki, akkor igen nehézkes a megadott címet felderíteni. Ilyenkor vesszük hasznát, a megtartott helyismereti foglalkozásokon elsajátított ismereteinknek, és persze a korábbi tapasztalatainknak, továbbá a közelben lakó kollégának. Mivel a kettes gépjárműfecskendő gépkocsivezetője az egyik szomszédos épületben lakik, és pontosan ismeri a helyi adottságokat, ezért úgy döntöttem, hogy vezessen fel ő minket a megadott címre. A Szentendrei úton intettünk neki, hogy menjen előre, ő megértette és már ment is, hogy mutassa az utat.

Vonulás közben ismertettem a többiekkel, hogy hova megyünk, és milyen feladatot kell végrehajtanunk. Mire kell különös figyelmet fordítani a lezárt területek megközelítésénél és oltásánál. Utasítást adtam, hogy kiérkezésünk után készítsék elő a kihúzós létrát, mert valószínűnek tartottam, hogy azon keresztül fogunk majd a lezárt lakásba behatolni. Hátunkra vettük a légzőkészüléket és vártuk, hogy megérkezzünk. Már az épülethez közeli parkolóhoz értünk, mikor láttuk, hogy a jobbról-balról megálló autók között nem férünk el. Kiszálltunk a fecskendőből és a sugárvezetővel közösen elindultunk felderíteni. Az épület hátsó részéhez érkeztünk, ahol megnéztem a külső homlokzati falsíkot, de füstre utaló körülményt nem tapasztaltam. Az épületet megkerülve vettem észre azt az első emeleti bezárt ablakot, mely természetellenesen sötét volt. Balra mellette volt egy kevésbé sötét, szintén zárt ablak, majd az mellett egy résnyire nyitott, szintén sötétebb ablak. Mindegyik ablak egy-egy különálló panel elemnek volt az ablaka, de kívülről nem lehetett azt megállapítani, hogy egy lakáshoz tartoznak-e. A lassan gyülekező nézőktől megkérdeztem, hogy ismeri-e valaki az épületet? Tudja-e valaki, hogy a 3 ablak egy lakáshoz tartozik-e? Elmondták, hogy a egy lakáshoz tartozik, ezért utasítást adtam a kihúzós létra felállítására a résnyire nyitott ablakhoz, valamint a földön megjelöltem az osztó helyét.

Az alapvezeték szerelése már folyamatban volt, én meg a sugárvezetővel felrohantam az első emeletre, hogy felderítsem a lakás természetes megközelítését az ajtón keresztül. Szerencsére az ajtó nem volt vasalva, rácsozva és szemmel látható volt, hogy akadálytalanul be lehet törni. Az első sugár felállítási helyéül az első emeleti lakásajtót jelöltem meg. Belülről élénk kutyaugatás hallatszott, és a nyílászáró felső részén erős füst kiszivárgást tapasztaltunk. Mivel ezt a folyosón tartózkodó többi szomszéd is jól látta, ezért ez biztosíték volt számomra, hogy az ajtó berúgása jogszerű lesz. A légző állarc felvétele előtt visszajelzést adtam a központ felé: „a lezárt lakásból füst jön ki, a raj sugárvédelem mellett légzőben behatol, a tűz 1-es, segítséget nem kérünk” .Közben az utcán már gyűltek az emberek, egyre többen voltak kíváncsiak, az eseményre. A lenti tűzoltók hangos szóváltásra lettek figyelmesek. Az egyik asszony kiabált egy bámészkodóval: „ pont a te lakásod az, amelyik ég, és nálad van a kulcs, miért nem mész már fel te…!” Az ajtó felnyitásához készültünk, mikor feljött az előbb megszólított  úr, és kinyitotta a zárat. Mindenkit elküldtünk a folyosóról és felnyitottuk a lakást. A kiáramló füsttől nagyon hamar telítődött a lépcsőház. Utasítást adtam, hogy intézkedjenek a lépcsőházba került füst elvezetéséről, valamint győződjenek meg a felsőbb szinteken lakók biztonságáról, majd behatoltunk a lakásba.

Bent sűrű füst fogadott minket, de tűzet nem láttunk. A földön guggolva haladtunk egyre beljebb, és először a bejárati ajtóval szembe lévő helyiségbe mentünk be. Pontosan oda, ahol az ablak résnyire nyitva volt. Itt kinyitottam az ablakot, majd mentünk tovább. A következő utunk a konyhába vezetett. A sűrű füstben semmit sem láttunk előre, így tapogatózva előbb egy hűtőszekrényt, majd a gáztűzhelyt találtuk meg. Két fazék volt rajta, de látszott, hogy a füst nem onnan jön. A gáztűzhely csapjai zárva voltak. A két fazekat azért levettem, biztos, ami biztos, és itt is kinyitottam az ablakot. A szobaajtóban vakon tapogatóztunk előre. A lámpámat ki-be kapcsolgattam, hogy a tüzet könnyebben észre vegyük, de egyenlőre semmit nem lehetett látni. Pár pillanat múlva a lekapcsolt lámpa sötétségében halvány pirosas foltra lettünk figyelmesek, majd ahogy közelítettünk, egyre intenzívebben láttuk a láng fényét. Porlasztott sugárral megkezdtük az oltást, de mintha nem akart volna elaludni, pedig a víz jó irányba ment. Kerestem az ablakot, bár nem volt nagy távolságra, az utca fényét mégsem lehetett látni.

Kúszva indultam az ablak felé, az egyik kezemet a földre raktam, a másikat pedig a Streamlight lámpára. Így fogva a lámpámat haladtam centiről centire, majd az egyik ilyen mozdulatnál a lámpa fénye egy pár fehér zoknit világított meg. A zokni nem volt üres, valami volt benne… Csak nem? Te jó isten! Aki kinyitotta nekünk a lakást, nem mondta, hogy valaki még van odabent! (Mint utólag kiderült, a mozgássérült asszonyt ő hagyta magára, mintegy két órával korábban.) Visszakúsztam a sugárvezetőhöz, és mondtam neki, hogy van bent valaki. Újból megindultam az ablak felé, de nem értem el, mert mindenféle akadályba ütköztem. Már kezdett látszani az ablak, felálltam, de kinyújtott karral még nem értem el. Valamilyen bútorok voltak az ablak elé pakolva, amik kb. derékmagasságig értek. Ezek a dolgok egyáltalán nem voltak stabilak, sem rájuk mászni, sem odébb rakni nem lehetett őket. Ahogy rájuk dőltem, éreztem, hogy nagyon melegek, szinte forrók voltak. Hogy a kezem szabaddá váljon, leraktam a lámpámat és nyújtózkodtam az ablak felé. Közben az elém pakolt bútorokat addig mozgattam, míg a lámpám beesett az ablak és az egyik bútor közé. Megint teljes sötétségben voltam. A lámpa megkeresése után, már erőszakosabban haladtam az ablak felé. Sikerült kinyitni, és egy kicsit vártam, hogy oszoljon a füst. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy ki van még a szobában. Rádión utasítottam szolgálatparancsnok-helyettest, hogy kérjen mentőt. Oszlott a füst, és már jól kivehető volt egy alsó lábszár. Rá kellett döbbennem, hogy itt a mentő már nem segíthet. Kezdtünk egyre jobban látni és észrevettük azt a fotelt, amiben a sérült ült. Mikor égett, nem láttuk, pedig fél méterre voltunk tőle. A tűz azért nem akart elaludni, mert a karfának csak a belső kárpitja égett. Végül minimális vízfelhasználással a tüzet eloltottuk. A füst egyre ritkult, a fotelben ülő nő alakja egyre jobban kirajzolódott. Szinte teljesen megégett. Szörnyű látvány volt, ahogy ült a foteljában, úgy érte a halál. Testtartása nem utalt arra, hogy menekülni próbált volna.

Kérdezi a sugárvezető, hogy hol a kutya? Tényleg, hol a kutya? Megkerestük, a kisszobában lapított szegény. Pórázt raktunk rá, majd a kettes levitte az utcára. Körbenéztünk a lakásban, és láttuk, hogy a műanyagok másfél méter magasság felett, mind megolvadtak a nagy hőterheléstől. A tűz elegendő oxigén hiányában tökéletlenül égett, szinte magától kialudt. Csak a kinyitott nyílászárók hatására kezdett újra lángolni. A tűz területe egyébként nem volt nagy, égett a fotel, a mellette lévő székkel együtt, és fél négyzetméteren a mögöttük levő ágy. A szék ülőfelülete teljesen át volt égve, alája – a fényképen is jól látható – fém tárca volt leesve, ami ráborult egy műanyag hamutartóra. A mozgássérült asszonynak ez a szék lehetett az asztalkája ezen helyezte el a tárcáját, amire a hamutartó is került. Hogy mi lett az utolsó szál cigaretta sorsa? Azt már soha nem fogjuk megtudni. A szerencsétlenül járt asszony 57 évet élt.

Az utómunkálatokat befejeztük és hozzákezdtünk a visszaszereléshez. Részletes visszajelzést adtam a központ felé, majd a haláleset miatt a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság tűzvizsgálót küldött a helyszínre. Megkezdtem a halaszthatatlan tűzvizsgálati cselekmények elvégzését, majd fokozatosan bevonultattam a rajokat. A kiérkező vizsgálónak átadtam a szükséges dokumentumokat és információkat, majd a helyszínt elhagytuk. Ismét egy élménnyel és egy tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Az ilyen, és ehhez hasonló esetekhez nem lehet eléggé hozzászokni, sokáig nehéz elfelejteni a szerencsétlen áldozat látványát. Visszaérkezve a laktanyába, már csak a levetett védőruhákból áradó égett hús szaga emlékeztetett arra, hogy hol jártunk, mit csináltunk.