A gyász túlélése

Magunkat mások szemében látjuk igazán, ezért a szeretett ember elvesztése nemcsak a világunkat töri darabokra, hanem bennünket is összeomlással fenyeget, egy időre meghalunk a világnak, és önmagunknak is, énünk kiürül, kisebbrendűnek érezzük magunkat, mert nem kapjuk meg az eddigi gondoskodást, törődést és biztatást. A szeretett személy hiánya alattomosan és sokszor váratlanul életünk minden területén jelentkezik. Valójában ez egy pszichikus amputáció, melynek hegje még sokáig lüktet.

Bajtársunk elvesztésekor felmerül a félelem, hogy ez „velem is megtörténhet”, valamint a testvériség, a közös sors miatti gyász és szomorúság.

A gyászoló testi tünetei:

A gyászoló tényleg beteg, csak ez az állapot annyira általános és természetesnek tűnik, hogy nem tekintjük annak. A leggyakoribb testi tünetek között szerepel az:
– álmatlanság
– étvágytalanság, emésztési zavarok, súlyvesztés
– fáradékonyság
– fejfájás
– és az immunrendszer (mint a testi, mind a pszichikus) gyengülése.

Ez utóbbi súlyos veszélyt hordoz magában, hiszen a gyászmunka ideje alatt így leszünk sokkal kiszolgáltatottabbak más, fertőzéses betegségeknek is. Ajánlott sokkal több vitamint szedni ez idő alatt.

Egyéb jellemző viselkedésformák:

A gyászban életünk egyik pillanatról a másikra teljes fordulatot vesz. Nagyon gyakori, hogy ilyenkor az ember sokkal idegesebb, jobban fél, kiszolgáltatottnak, gyengének érzi magát; és az elhunyt után maradt űrben nagyobb eséllyel nyúl különböző altatókhoz, nyugtatókhoz, fájdalomcsillapítókhoz, alkoholhoz, nikotinhoz, kábítószerhez. Az összes ilyen kemikáliáról elmondható, hogy rövidtávú hatásuk kiváló, de ahelyett, hogy a probléma egyéni és valós megoldását kínálnák, inkább elnyomják, így késleltetik, legrosszabb esetben teljesen meg is gátolják azt. A feldolgozási folyamathoz idő kell, nem megy egyik napról a másikra. Mindannyian eljutunk a fájdalomnak és a kilátástalanságnak olyan szintjére, ahol csak a gyors és erős bódítás segíthet. Azonban a fájdalom-elnyomó szereknek sajnos véges a hatásuk, így amikor az elmúlik, legtöbbször rosszabb állapotra riadunk, mint előtte voltunk. Szerencsétlen példákból mindnyájan ismerjük ezeknek a gyors-segítőknek a hosszútávú hatását, amit semmiképpen sem nevezhetünk üdvösnek.

Segíteni a gyászolónak

A gyászoló kiszámíthatatlan: sokszor két kézzel kap a segítség után, sokszor ellöki magától. Ez teljesen természetes. Nem segíthetünk erőszakkal, segíteni csak annak lehet, aki akarja. Legtöbbször elég, ha csak egyszerűen jelen vagyunk, ha elérhetőek vagyunk, így a gyászoló tudja, hogy van hová fordulnia, ha már nem akar egyedül lenni. Jó, ha hétköznapi dolgokban segítünk neki: bevásárlásban, főzésben, telefonok lerendezésében, stb. A gyászoló nem feltétlen esik mély depresszióba, de ha igen, akkor azonnali segítségre van szüksége. Ez leginkább a temetés utáni kritikus fázisra jellemző, ezért fontos, hogy akkor se hagyjuk magára a gyászolót, amikor mindenki más visszatér a saját életébe, amikor „minden visszaáll a régi kerékvágásba”, mert „meg kell emberelned magad”, hiszen „az élet megy tovább”. A gyászfolyamat hosszabb ideig is eltarthat, mint gondolnánk, és ilyenkor a legtöbb amit tehetünk, a türelmes törődés.

A gyász fázisai

1. A sokk fázisa

Általában a halálhír vételével kezdődik, és néhány óráig vagy napig tart. Olyan, mintha megbénulnánk, elkábulnánk: nem vagyunk képesek szabályozni az érzéseinket. Nem akarjuk sem elhinni, sem tudomásul venni a haláleset tényét. Ilyenkor a máskor szélsőségesnek tűnő cselekvések teljesen normálisak! Egyesek például megállíthatatlanul zokogni kezdenek, a hajukat tépik vagy a mellüket verik. Mások telefonálni kezdenek, hogy barátaikkal megosszák a halálhír tényét, amivel valósabbá teszik az élményt. Megint mások némán és mereven maguk elé néznek, vagy tovább folytatják a megkezdett tevékenységüket. Ne felejtsük el, hogy jelen helyzetben ezek a reakciók tökéletesen helyénvalóak!

2. Kontrollált fázis

Az ellenőrzésnek két formája van: az egyik, amit önmagunkkal szemben gyakorlunk, a másik, ezzel párhuzamos, amit a hozzátartozók, barátok és más kívülállók (pl. pap, temetkezési vállalkozó) végeznek azzal, hogy biztosítják a temetés társadalmilag méltányos elvégzését. A társadalmi segítség ebben a fázisban nagyon erős. A temetéssel kapcsolatos intéznivalók, a hozzátartozók jelenléte külső tartást kölcsönöz. Ebben a fázisban nagyon gyengének, kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érzzük magunkat, úgy látjuk, nem vagyunk képesek önálló döntést hozni, de nem hagyhatjuk el magunkat. A saját összeomlásunktól való félelmünkben és a társadalmi nyomás miatt kénytelenek vagyunk saját magunkat erős ellenőrzés alatt tartani. Ez nagyon sok lelki energiát követel. Ez a fázis rendszerint a temetésig tart.

3. A kritikus fázis

Ez a gyászmunka folyamatában a legveszélyesebb szakasz. Általában a temetés után kezdődik, amikor az életnek vissza kell állnia a régi kerékvágásba, az elhunyt nélkül. A temetés körüli elintézendőket már elintéztük, a hozzátartozók és barátok lassan elmaradoznak. Ebben a szakaszban nagyon sokan magukra maradnak, és elhagyják magukat.

Gyakoriak a következő tünetek:

– pszichikus és testi immunrendszer részleges vagy teljes összeomlása
– az elhunyttal kapcsolatos ellentétes érzelmek
– harag önmagunkkal, másokkal, az elhunyttal, Istennel szemben
– visszahúzódás a külvilágtól
– félelem és bűntudat
– tehetetlenség és kiszolgáltatottság.
Az elhunyttal kapcsolatos harag teljesen normális reakció!

4. Megszokási fázis

Az utolsó szakasz legfőbb jellemzői:
– újbóli odafordulás a környezethez és a társadalomhoz
– a gyászmunka folyamatának befejezése a veszteség elismerésével
– az elvesztett személy hiányának feldolgozása (túlzott dicsőítés és túlzott kárhoztatás nélkül)
– új szabadság és önállóság megszerzése.

Fontos tudnunk, hogy újra, meg újra felszínre jöhetnek az elhunyttal kapcsolatos élmények és érzések még akkor is, amikor már régen azt hittük, hogy vége a gyászfolyamatnak!

A gyászmunka feladatai

1. A halál tényének elfogadása

Fontos, hogy a gyászfolyamat egyáltalán elkezdődjön, és ne viselkedjünk úgy, mintha semmi sem történt volna, hanem készek legyünk arra, hogy fájdalmunknak és gyászunknak szabad teret engedjünk. A megfelelő gyászmunkában nagy jelentőségű a halál tényének elismerése, a veszteség valóságának gondolati és érzelmi elfogadása azért, hogy le lehessen küzdeni. Sokat gyötörjük magunkat annak a végső pillanatnak az elképzelésével, amit a szeretett személy megélt. Mit gondolhatott? Mit érezhetett? Voltak-e fájdalmai? Ezek a kínnal telt képzelgések bár rendkívül fájdalmasak, mégis sokat segítenek a halál tényének elfogadásában.

2. Döntés az élet mellett

Sokáig még nem szakítjuk el magunkat az elhunyttól, és egy ideig bizonytalan az is, hogy ez sikerül-e egyáltalán. Leggyakrabban szerencsére az élet-igenlés győzedelmeskedik, azonban minden esetben eltérő, hogy milyen határozottan és mennyire gyorsan. Ebben a helyes döntésben nemcsak belső tartalékainkra vagyunk ráutalva, hanem erőteljes külső segítségre is.

3. Az elfogadhatatlan érzések kifejezése

A helyes gyászmunka feladata a harag, bűntudat, és egyéb negatív érzések kifejezése. Önpusztítóan hat ránk, hogyha magunkban tartjuk vagy elnyomjuk az elhunyttal, az életben maradottakkal, Istennel vagy önmagunkkal szembeni haragunkat, vádjainkat, bűntudatunkat. Sajnos az olyan társadalmi bevésődések, mint a „halottakról vagy jót, vagy semmit” megnehezítik ezt a feladatot.

4. Új értékrendszer kialakítása

Nagyon nehezen tudatosítjuk magukban, mit is vesztettünk. Szerepcserét éltünk át a társadalmi kapcsolatok szintjén (feleségből özvegy, barátból gyászoló, stb.). Az eddigi életformánk elvesztése érzelmi káoszt vált ki. Leglényegesebb ebben a káoszban rendet tenni: tisztázni az elhunyttal való viszonyt, felállítani egy új értékrendszert: mi változott, mi maradt változatlan, mit lehet pótolni, mit nem lehet helyettesíteni, stb.