Tűzoltók igénye a köszönetre

Belefeledkezve a kevéssé ránk jellemző, de annál látványosabb amerikai tűzoltófilmekbe, óhatatlanul elmerengünk azon, vajon a magyar tűzoltók miért nem kapnak köszönetet a sérültektől? Ha valaki valóban el akar jutni a laktanyáig, az el is fog. Hány hívott-hívatlan ember érkezik a laktanyába, csak éppen azok nem, akiknek egyetlen kézszorítása, mosolya, szava jól esne. Itthon nem példanélküli, de nagyon ritka, hogy egy „exsérült” levele, hálája visszajusson tűzoltófülekbe.

Mi lehet az oka a sérültek hálátlanságának?

Nehéz köszönetet mondani

A legtöbb ember nehezen mond köszönetet. Egyszerűbb kimutatni vagy meghálálni, mint szavakkal kifejezni. Már csak ebből kifolyólag is hiú ábránd következő szolgálattól kezdve várni a hálás túlélők és hozzátartozóik sorát. Még talán több esély van a hozzátartozói köszönetre, illetve a levélben történő megkeresésre. Csak hát hozzáfogni is olyan bonyolult: pontosan melyik tűzoltóságon kit és hogyan keressen a sérült? Mit mondjon vagy adjon neki? Egy visszaadott életet nehezen fejez ki egyetlen szócska. És hát valljuk be, nincs is ennek itthon hagyománya.

Elenyésző kontaktus a sérült és tűzoltó között

Amikor készenlétből kárhelyre vonulunk, tiszta fejjel, tettre készen, ott leginkább halott, magatehetetlen, eszméletlen, sokkos, ijedt-rémült emberekkel fogunk találkozni. Ők életük egyik meghatározó élményét élik át éppen (ha nem az utolsó legnagyobbat…), ilyenkor az elméjük nem a normál, elvárt működésnek megfelelően dolgozik. A teljes felejtéstől kezdve akár a képszerű, pontos emlékezésig gyakorlatilag bármilyen tudati munkát produkálhatnak. Nehezen megjósolható, hogy az elsőnek beavatkozó tűzoltó a feldolgozási, felejtési-emlékezési folyamatban hol fog helyet kapni. Legjellemzőbben egyébként sehol, vagy szórványosan, haloványan, összefüggéstelenül. Ez magyarázható testi okokkal is (agyrázkódás, eszméletvesztés stb.), és a trauma okozta lelkiekkel is (a felejtés, elfojtás a leggyakrabban használt énvédő mechanizmusok).

A tűzoltók egytől-egyig védőruházatba vannak öltözve, amiből jobb esetben az arcuk, rosszabb esetben csak a szemük látszik ki (légzőben még az is alig). Ez az egységes öltözet az amúgy is kissé zavart állapotban lévő sérültnek nem kedvez a megkülönböztetésben. A mentősökkel azért más a helyzet, mert ők egyfelől kevesebb védőruházatot hordanak, ami a kezeket (vékony kesztyűben), és a fejet mintegy teljesen szabadon hagyja, elősegítve ezzel az érintésen alapuló testi kontaktust; másfelől ők már a második beavatkozók, mire a sérült hozzájuk eljut, jellemzően már kívül van a veszélyzónán, és időben egyre távolabb a traumától.

És azt se felejtsük el, hogy amíg a tűzoltóknak a sérült kiszabadítása az elsődleges feladatuk, koncentrálva a sérültet körülvevő (beszorító, összetartó, lenyomó… stb.) környezetre, és annak megváltoztatására, eltávolítására, addig a mentősök feladata magának a sérültnek az ellátása, mely óhatatlanul is nagyobb közvetlenséget biztosít, látszólag mindenképpen.

Kiszolgáltatottság

Végül pedig nem elhanyagolhatóan megjelenik a kiszolgáltatottság érzése. A beavatkozók olyan helyzetben, olyan állapotban látják a sérülteket (ráadásul segítenek rajtuk), amiket a sérültek esetleg szégyellnek és legrosszabb álmukban sem képzelnek maguknak. Amit leginkább elfelejteni szeretnének, ami megváltoztatta életüket, még akkor is, ha a tűzoltóknak csak egy a mesélnivaló élményeik közül.

Pedig valljuk be magunknak csendesen, hogy elsősorban ezért van értelme csinálni, aztán jöhetnek az elismerő plakettek és csillagok.