Save Our Souls

Az írást a három halálos áldozatot követelő szigetszentmiklósi tűzeset ihlette. Nem a szerző szó szerint átélt élményeit meséli el, hanem azt, hogy egy ilyen tragédiánál mi játszódhat le egy tűzoltóban.

Tatam-tatam, tatam-tatam – dörömböli ritmikusan a szívem, tatam-tatam. Nem hallom, hiszen alszom. A külvilágról a legkevésbé sem veszek tudomást, legfeljebb a kánikula miatt egy kicsit éberebb vagyok. Tatam-tatam – harminc helyett csak tizennyolc méter mélyen álmodok, s ilyenkor mindig az a mélykék ég jelenik meg a meggörbült horizonttal. Felhőpamacsok úsznak el alattam, és ahogy vissza, felnézek, a Nap szikrázó fehérsége elvakít. Tatam-tatam, dobogja a szívem, tehát élek. Ha álmodok, akkor biztosan.

Ez érdekes: vajon a külvilág történései befolyásolják az ember álmát? Mert amikor álmomban a Napocskába néztem, akkor kezdett világítani a hálóban a riasztólámpa. Így utólag visszagondolva tényleg! Mintha valami világosság derengett volna át lecsukott szemhéjamon. De ezen akkor nem gondolkodtam, így hát úszkáltam tovább a felhőim között.

Tatam-tatam – veri egyenletesen és kitartóan a pumpám, de csak a következő pillanatig, mert valami fütyül. Ahogy a hang eléri a tudatomat, a felhők közül visszazuhanok a földre. Itt vagyok a laktanyában. Hiszen én szolgálatban vagyok! Riasztás van!! A hangszóróból áradó hangos riasztás zenéje az a fütyülés. Kipattan a szemem, s a Nap sugárzását felváltja a riasztólámpa fénye. Düdübb-düdübb – az előbbi egyenletesség zaklatott kalimpálásra vált.

Egyes, kettes. A fenébe! Melyiken is vagyok??? Hát persze, az egyesen. Az egyesen kettes. Ki az ágyból, fel a ruhát. Én is, a szívem is sebességet vált. A másik ágyon fekvő kolléga – aki már szintén öltözködik – hasonlóan. Pár évet már eltöltöttem tehát tudom, két perc alatt bőven a kocsiban vagyok. Mégis sietek… a folyosó benépesül, kocogó-futó alakokat látok, amint menet közben öltöznek, igazgatják ruhájukat félig csipás szemmel. Vajon ők is álmodtak éppen? Biztosan!

Csapódnak az aknaajtók, s az emberek egyesével tűnnek el a semmibe. Düdübb-düdübb – üti a szívem, miközben magamban mosolygok: a csúszdák előtt mindig feltorlódik a sor és erről a játszótéri jelenet jut eszembe, ahogy a gyerekek a csúszda lépcsője előtt állva türelmetlenül várják sorukat. Csak az egy másik csúszda.

Kézzel-lábbal átölelem a vastag csövet és már lenn is vagyok. Egy rugózás a szivacson, ugrás a csizmába, fel a védőnacit. Mindenki a helyén, és ahogy kigurulunk, látom a szertári órát: három óra negyvenkilenc. Ez a legrosszabb időpont. Ilyenkor alszik a legmélyebben az ember. Ha baj van, azt ilyenkor tényleg későn veszik észre, akkor már valóban nagy a baj!

Főnökünk a gépkocsivezetővel konzultál, majd hátrafordul és mondja hová s miért. Lakóházi melléképület ég, hm… ez lehet bármi: eloltott sufnitűz és már csak „kapacsolni” kell, de lehet akár lángokban álló műhely is, gázpalackokkal. Az időpont miatt én az utóbbira voksolok. Főnökünk szól, hogy vegyünk légzőt és gyorsbeavatkozó vagy osztott sugár lesz, majd meglátjuk. Ezek szerint Ő is.

Düdübb-düdübb… Az adrenalin már dolgozik. Feszült vagyok, mert nem tudom mi vár ránk a helyszínen. Nem vagyok az az ideges fajta, de ilyenkor a szívem felkéredzkedik a torkomba. Jól titkolom mindig… Száguldunk a néptelen éjszakai úton, a fecskendőben hátul mindenki fészkelődik, matat, öltözködik, segítünk egymásnak eligazgatni a felszerelést, a légző megtekeredett hevedereit.

Nofene! Már a közelben vagyunk és látjuk: lángol a határ! Éjszaka van, és ha valami ég, az megvilágítja a horizontot. Világítótoronyként mutatja az irányt. Minél magasabbra csapnak a lángok, annál messzebbre fénylik…

Letérünk a műútról, nyomunkban a kettes fecskendő. Kéklámpáink fénycsóvái élesen hasítják a sötétséget körbe-körbe forogva. Már tudom hová megyünk, ismerem ezt a környéket, egykori bányató, szigetekkel, partjain sok nyaralóval. Göröngyös földúton zötykölődünk, s bevéve az utolsó balkanyart, szemünk elé tárul a fény forrása: úgy öt méterrel alattunk, lenn a parton egy kis épület, ami fáklyaként ég. Hallom a főnök rövid utasításait.

Túlhaladunk az égő ház vonalán, megállunk. Egy szempillantás alatt kiürül a fecskendő. A szemem sarkában emberi alakokat látok a földúton, a szomszéd házak előtt. Biztosan a felriadt környékbeliek, a tulajdonosok – de ez most nem számít. Már nem hallom a mellkasomból a dübörgést, mert a feladatra koncentrálok. Az egyesemmel „gyorsbeavatkozunk”, a többiek alapvezetéket szerelnek. Azt sem tudom, hogy jutottunk be, – azt hiszem átugrottunk a drótkerítésen és le a lejtőn – de máris ott állunk a „fáklya” sarkánál és ontjuk rá a vizet sugarunkból.

Borzalmas a hőség, pedig vagy nyolc méterre állunk, az arcvédő plexi lehajtva. Érzem hogy most a legintenzívebb az égés: ami gyúlékony van a házon, a házban az tiszta erőből ég. Minden elenyészik…

Ropog a fa, repül a pernye, s ahogy az oldalfalak elvesztve tartásukat összerogynak és beszakad a tető, tűzeső reppen fel. Szerencsére a víz felé sodródik. A látvány gyönyörű, ugyanakkor hátborzongató is!

Helyet változtatunk és látom szemközt a többieket, ahogy ők is dolgoznak: tartják a sugárcsövet, húzzák a tömlőt, irányítják a vízsugarat. Összeomlott a házikó és a víz is megtette hatását. A tűz kihunyóban, s a percekkel ezelőtti izzó pokol helyén füstfelhőbe burkolózó, elszenesedett oszlopok és gerendák maradványai merednek az ég felé.

Tocsogunk a sáros vízben, kerülgetjük a füstöt, porlasztjuk a vizet. Odafenn az úton fény gyúl, sofőrünk kitolta a fényárbocot, a sok ezer wattból nekünk is jut. Időközben folyamatosan érkeztek a kéklámpás autók. Az autók között rengeteg embert látok, rendőröket, mentőket, tűzoltókat. A többség ácsorog, nézik a füstfelhőt, s mintha várnának valamire. Mire is?

Negyven perce vagyunk talpon, de csak most kezdek ébredezni a félálomból. Az öreg tűzoltók meséltek hihetetlen történeteket az éjszakai riasztásokról, amikor a sofőr állítólag nem ébredt fel és úgy vezette ki a káresethez a fecskendőt. Riasztáskor felkelt, felöltözött, lement, vezetett, de nem emlékezett semmire, ez az időintervallum kiesett… Én sem hittem el, amíg egyszer riasztáskor fel nem keltem, felöltöztem, lecsúsztam és amikor a kettővel arrébb álló autó nagy dübörgéssel kihúzott, magamhoz tértem.

Szóval nem emlékszem, hogy mondta volna a parancsnokunk vagy valaki, de aludtak a faházban. Különben mindegy, kiérkezésünkkor élő ember már nem lehetett ott. Lángokban állt minden. Mit érezhetett az a szerencsétlen?

Hogy mi? Egy család??? Egy egész család?!?!? Ez nem… nem lehet!!! Megdöbbenek, bár az évek alatt sok borzalmat láttam már. Istenem, ne…! Nem akarom!!!!!! Akaratlanul is megállok és meredek a füstbe…

Miközben hűtjük az izzó törmeléket, peregnek a gondolatok az agyamban. A családomra gondolok. Szerelmemre s arra a két rosszcsont, átokfajzatra. Imádom őket!!! Szeretjük egymást! Düdübb-düdübb, majd kiugrik a szívem! Biztos, hogy jól vannak és békésen alszanak! Vigyáz rájuk az a füstérzékelő, amit – én mániákus – felszereltem a lakásban. Így sokkal nyugodtabban hagyom ott őket! Csak ezek a tragédiák ne lennének!!!

A legtöbbünk számára a látvány nem annyira idegborzoló. Azt meg lehet szokni, és abból van bizony bőven… Viszont a tudat sokkol, a magyarázat hiányzik. Óhatatlanul a szeretteim jutnak eszembe és egy csomó megválaszolatlan kérdés. Isten kezében vagyunk? Van Isten? Ki tudja… Ki tudja???

Eloszlott a füst, de még van munka bőven. Próbálok nem oda nézni, de elkerülhetetlen. Te szentséges Isten! Uralkodok magamon, miközben a többieket lesem, de nem mindenkinek sikerül. Vajon ők mire gondolhatnak most? Úgy szeretnék segíteni nekik, de nem tudok. Istenem! ISTENEM!!!

Mindnyájan tudjuk, hogy a munkánk, a hivatásunk olykor tragédiákkal övezett. Ha baj van, olyankor félretesszük, félre kell löknünk személyes érzéseinket, már csak saját biztonságunk miatt is. Nincs idő hisztizni, érzelegni. Ennek tudatában vállaltuk. Aki nem bírja, úgy is elmegy.

Valahol olvastam, hogy a Titanic adta le az első SOS jelzést, amit bajba jutott hajó valaha is használt: Save Our Souls – Mentsétek meg lelkeinket. Ha lenne egy szikratávíróm, most én is pötyögném: tititi-tátátá-tititi. Tudom, hogy most harsogna az éter a segélykérő pötyögésektől!

Az élet megy tovább s oly rövid, siránkozni nincs idő. A reggeli váltás csendesre sikerült, nem repkedtek a poénok, a kedélyes ugratások.
Kilépek a laktanya ajtaján, s felnézve a mélykék égboltra, felhőpamacsok úsznak el felettem. A Nap szikrázó fehérsége elvakít. Tatam-tatam, dobogja a szívem, s tudom hogy az én Gyönyörűim odahaza várnak rám!