Tépett rózsa

Ez egy igaz történet, egy igaz emberről, a mai, kevéssé igaz világban. A névtelen, de igazi hősről, aki közöttünk él, küzdött, és harcolt. S nincs boldog vége, csak maga a történet. Mi a tanulsága? Ezt nem tudom, mindenki gondolkodjon el rajta, vonja le következtetéseit, és találja meg a maga igazát… Nekünk elveszett a rózsánk, letépték, kidobták. Ez a mi igazságunk, a tűzoltók igazsága, és valósága.

Rózsa Csaba 1988. március 1-jén szerelt fel tűzoltónak Budapesten, a XI. kerületi tűzoltóságra. Kedves, szorgalmas srác volt, és bátor. Sokan kedvelték, és tudták, hogy szereti a hivatását. Mikor a Roham-szolgálathoz jelentkezett, nyomban elfogadták, tudták, számíthatnak rá. Persze tudta, hogy veszélyes életet él, de azt is tudta, hogy számíthat a bajtársaira, számíthat a Tűzoltóságra, és hogy ezt, csak ezt kell tennie. Tudta, hogy minden kisfiút ki kell húznia a tűzből, bajból, hogyha úgy történik, az ő kisfiát is kihúzza valaki. Ebben a hivatásban minden nap egy, vagy több új győzelem, és az ember emelt fővel megy haza. Csak az él igazán, aki másokért él.

1994. december 7-e, Budafok, a mozi használaton kívüli épülete. Hideg volt, és Csaba szolgálatra jelentkezett a Rohamon. Múlt az idő, a gyerekek játékból tüzet gyújtottak a mozi épületében. Hideg volt. Üres, sötét folyosók, kongó terek, és a meleget adó tűz, ami egyre nagyobb lett, menekülő gyerekek. Lomok és kosz mindenhol, füst, és egy mély, talán tíz méter mély akna, lefedve egy gipszkartonnal… Ölni készen várt valakire. Sokan látták a füstöt, telefonáltak: Tűz van! Segítsenek a tűzoltók! És Csaba is elindult…

Ilyenkor nem csak a tüzet kell eloltani, be kell járni az épület egészét, mert ha valaki a füstben reked, az meghal. És nincs idő, sietni kell, mert az életmentés az első. Füst van, sötét, és a keresés, csak a légzőkészülék zaja hallatszik, a rádió recseg, nincs idő! És a csapda bezárult: Csaba rálépett a gipszkartonra, lezuhant az aknába. Majd tíz méter zuhanás után, összetörve, beszorulva hevert az aknában, a tűz égett, a füst átjárta. Most már őt kellett menteni. A bajtársai eszelősen küzdöttek érte, de sokáig nem volt mozdítható, nem fértek hozzá, csak a légzőpalackot tudták kicserélni, hogy ne fulladjon meg. S végül, könnyek között, átadták a mentőszolgálatnak. Kórházba került.

Az orvosoknak köszönheti az életét, és családjának, hogy nem adta fel a küzdelmet. Választott családja is törődött vele, látogatták, mikor tehették, nem hagyták magára. Egy év telt el tűk, vizsgálatok, fájdalmak között, mikor véglegessé vált: nincs tovább! Olyan mértékben sérült a gerincvelő, hogy kerekesszékbe kényszerült. 1996 májusában mondták ki az ítéletet: rokkantnyugdíj. És a bajtársaitól csaknem teljesen elszakadt. De még nem adta fel…

2000 novemberében fogadott családja megkereste, a Fővárosi Tűzoltóság szerződéssel alkalmazta a Videó Csoportnál. Négy évet várt, de visszamehetett a bajtársaihoz, visszahívták. Újra hasznos munkát végzett, hazatalált újra. Sokszor láttam az Fővárosi Tűzoltóparancsnokság udvarán, megtanult mankóval járni, és szeretett dolgozni. Valahogy magamat, magunkat láttam benne, hiszen mi is így járhatunk bármely napon. És talán ránk is számítanak majd.

2012. január 1-jétől már nincs Fővárosi Tűzoltóparancsnokság, helyette van Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság. Az önkormányzati tűzoltóságokat államosították, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság uralja a tűzoltóságokat. A hagyományokat, a munka dicsőségét magukhoz vonják, a fővárosi tűzoltók létszámát csökkentették. Csaba szorongva figyelte, mit tesznek a bajtársaival? Utcára kényszerítik őket, mondvacsinált indokokkal, áthelyezésekkel, mi lesz velük? De hát ez az ő családja, a sorstársai! Most már nem kell aggódnia, sorstársak maradnak továbbra is: 2012 márciusában felmondtak Rózsa Csabának!

Ti pedig, fiatal barátaim, ifjú Rózsa Csabák, gondolkodjatok el, mielőtt letépnek benneteket, mit is kockáztattok? A Hazát szolgálni szép feladat, győzni tűzben, viharban, visszaadni egy életet. És a mi életünket, becsületünket ki adja vissza?