Nincs lehetetlen, csak tehetetlen
Hogy mi a legnagyobb különbség tűzoltó és nemtűzoltó között? Már ha egyáltalán beszélhetünk olyanról, mint tűzoltószemélyiség, vagy tűzoltótulajdonságok. Pontosan annyira mondhatjuk, hogy a tűzoltók gyerekek, hogy a tűzoltók szolgálatkészek, makacsok és férfiasak, mint ahogy nagy általánosságban ráfoghatjuk a nőkre, hogy jobban figyelnek több dologra egyszerre, viszont képtelenek tolatni, és a férfiakra, hogy érzéketlenek és szeretik a sört. Valami alapja nyilván van az általánosításnak, különben nem született volna meg, de azért ezzel mindig óvatosnak kell lennünk.
Tehát hogyan is fogalmazhatnánk meg a tűzoltó különbözőségét? A mindenáron való megoldás kényszere és képessége. A tűzoltó munkája során lehetetlen feladatokat old meg. Nem látja megoldani, nem próbálkozik megoldani, nem néha sikerül neki és néha nem, hanem egyszerűen képtelenségeket old meg, és kész. Amikor a sokadik ilyen sikerélményben van része, akkor káresetről-káresetre tanulja meg, hogy a lehetetlen eseteket meg kell oldani. Ezek után egy tűzoltónak tényleg nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Az ilyen esetek garmada után megerősödik ez a fajta nézet a tűzoltóban, nő az önbizalma és hatékonyságérzése, valamint fokozódik a lehetetlen helyzetekre vonatkozó helyes és eredményes megoldósablonjainak képe.
Ez a jövőre nézve igen előnyös. A következő helyzetekbe ugyanis ugyanúgy belevág a tűzoltó, tűnjenek azok bármilyen megoldhatatlannak is. Valószínűleg ezt a nézetet viszi át a civil életre is, hiszen számára még akkor sem lehet semmi megoldhatatlan, amikor nincs rajta bevetési. Ez nagyjából a civil élet munka oldalára jellemző, arra az ismeretlen oldalra viszont, amit úgy hívunk talányosan: érzelmi élet, arra kevéssé.
Rengeteget számít, hogyan állunk hozzá egy megoldandó helyzethez. Az emberi agynak roppant ereje van, de sajnos nagyon sokszor csak önsorsrontásra használjuk. Vizsgák előtt, randik előtt, egyéb megmérettetések előtt hihetetlen negatív gondolatokkal bombázzuk magunkat („úgyse jön össze”, „nem fog menni”, „kudarc lesz”, stb.), néha a legapróbb részletekig elképzelve megalázottságunkat, sikertelenségünket. Miért? Sokkal egyszerűbb lenne a sikert elképzelni, ugyanannyi energiába kerül, és a kimenetel szempontjából egyáltalán nem mindegy, melyik úton indultunk el. Előfeszítésnek hívják, amikor célra tartunk, megpróbáljuk a feladatot sikeresen elképzelni, és mindent megteszünk ennek bekövetkeztében. Erre tanítják a sportolókat is, hogy a rekordkísérlet előtt képzeljék el a győzelmet, sokszor, színesben, hangosan, boldogan. Miért ne működne ez a magánéletben vagy a munkában is?
Azért, mert az emberek többsége szeret másokat okolni a sikertelenségéért. Hogyha azt képzeljük el, hogy nem fog sikerülni, megvan a magyarázat, hogy „nekem sose sikerül semmi”, „én mindig rossz sorba állok”, „nekem sose jött be az élet”. Amikor egy ilyen rosszul előfeszített probléma véletlen megoldódik, akkor viszont mennyire nagy dicsőség, hogy mindezek ellenére mégis sikerült. Ilyenkor büszkén, felvetett fejjel meséljük, milyen utánozhatatlanok voltunk. Viszont a félelem attól, hogy a sikert képzeljük el, és nem jön be, túl nagy ahhoz, hogy próbálkozzunk, hiszen akkor kiderülne, hogy valóban a mi hibánk, mivel mi mindent megtettünk a célért, amit csak lehetett. Azonban mégis megéri megpróbálni: sokkal nagyobb lesz az öröm, az énhatékonyság-érzés, az önbizalom.
Ahogy a tűzoltómunkában sem azt képzeljük el, hogy fog beszorulva meghalni a sérült, hogyan csúszik vissza a vízbe a vontatott kocsi, hogyan pirul feketére a konyha után az egész lakás, hanem pont fordítva: a sikeres megoldást, úgy a magánéletben is érdemes ezzel a hozzáállással próbálkozni, sokkal inkább célravezető.
