Pavlov kutyái és a tűzoltóstressz

Pavlov csupán némi betekintést kívánt nyerni a kutyák emésztőrendszerének működésébe, amikor mintegy melléktermékként azonosította a klasszikus kondicionálás elnevezésű tanulási jelenséget. Az alaphelyzet az volt, hogy a kutatócsoport műtétileg behelyezett csövön át kivezette a kísérleti kutyák nyálát a szájukból, így az nem a gyomorba jutott, hanem a sipolyon át távozott a szervezetből egy mérőedénybe.

Amikor táplálék kerül az élőlény szájába, automatikusan megindul a nyálképződés, hogy biztosítsa az étel útját a nyelőcső felé. Pavlov a nyálelválasztás mennyiségére, összetételére volt kíváncsi, amikor észrevette azt, hogy a paciensei elkezdenek nyáladzani a táplálék látványára, mi több, egy ételtől teljesen független ingerre, mondjuk csengetésre is. Akkor jött rá arra, hogy az együtt járó ingerek összekapcsolódnak és a kutyák ugyanúgy reagálnak akkor is, ha csak egyik vagy másik van jelen. Magyarán, mikor a kutya sokat tapasztalta, hogy a csengetés után mindig táplálék jön, akkor csupán a csengetés hangjára beindult a nyálképződés.

Ez nálunk, embereknél sincs másképp; gondoljunk például arra, hogy mit érzünk, amikor belépünk a fogorvosi rendelőbe és megcsapja orrunkat a fertőtlenítőszag, hozzá az ajtó mögül vinnyogó hangján megszólal a fúró… Összerándul a gyomrunk? Elgyengül a lábunk? Legszívesebben kihátrálnánk? Hirtelen elillan a fájdalom az állkapcsunkból? Pedig még nem történt semmi, még nem tátottuk ki a szánkat, még nem nyúltak bele, még nem is fájt. Igen ám, de számtalanszor megtörtént már, hogy éreztük a fertőtlenítő fanyar szagát, kitátottunk, feszült, bizsergett, fájt… és ezek a dolgok összekapcsolódtak az elménkben. Így képes az egész sorozatot előhívni csupán egyetlen szagfoszlány.

Kiszámíthatatlanság

Szóval adva van egy félreérhetetlen hang- és fényjelzés, a tűzoltó pedig ugrik a fecskendőhöz. De ez még nem minden. Azonnal beindulnak a szervezetében azok a fajta változások, amik előkészítik őt a beavatkozásra. A szervezet alarmreakciót jelez: az érzékszervek kiélesednek, az izmok megfeszülnek, a szívritmus gyorsul, a kevésbé jelentős folyamatok lassulnak (pl. emésztés). Csupán a riasztás miatt? Igen, a riasztás miatt, ami a sorozatos vonulások során összekapcsolódott a beavatkozás, a veszély, a fizikai és lelki megterhelés színes kavalkádjával. A riasztáskor a tűzoltó nagyjából tudja, mi vár rá a kárhelyen, de ezek az információk korántsem biztosak és világosak. Nem elég, hogy minden mást félretéve, két perc alatt a fecskendőben kellett lennie, még azt sem tudja pontosan, hogy az elkövetkező percekben, órákban, napokban… milyen jellegű beavatkozásra, milyen mérvű igénybevételre lesz szükség

A tűzoltók munkájában az a varázslatos (vagy éppen elborzasztó), hogy nem tudnak felkészülni a beavatkozás előtt. A hivatásos sportolók egy olimpiát tekintve, évekkel előre tudják, mikor kell életük legnagyobb eredményét teljesíteniük. Egy diák néhány héttel előre tudja élete legnagyobb vizsgájának napját. Egy irodai beosztott mondjuk napokat kap a leadandó projekt vagy esszé elkészítésére. Egy tanárnak van néhány lyukasórája a következő előtt, hogy felkészüljön. A tűzoltónak percei vannak egy olyan eseményre felkészülni, amely lehetséges, hogy élete legnagyobb teljesítménytét kívánja. Semmi nem figyelmezteti előre, sehogy sem lehet felkészülni a riasztásra. A felkészülésre vonulás alatt van csupán idő, mikor kéklámpával szirénázva, autókat és gyalogosokat kerülgetve egy hatalmas járművel száguld a kárhely felé, tehát még ez a pár perc is telve van feszültséggel. És ez a kiszámíthatatlanság bizonytalanságban lebegteti a tűzoltókat, ami – ha csak saját magunkra gondolunk – az egyik legnehezebben tolerálható dolog az életben. Nem véletlen mondja a szólás: a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan.

Persze nem minden riasztás kíván meg emberfeletti teljesítményt, de a lehetőség mind mélyén ott rejlik. És pontosan emiatt alakul ki az erőteljes várakozás, a szervezet energikus válasza, legyen akár szó egy tűzjelző bejelzéséről, ami mint tudjuk, ritkán jár aktív beavatkozással.

A tűzoltók talán pont ennek a bizonytalanságnak az ellensúlyozására gyakran ragaszkodnak rituálékhoz, szokásokhoz, megszokott napi ritmushoz. Persze ennek a napi rend szabja meg a keretét, de ezen kívül a legtöbb tűzoltó él saját szokásokkal is, amiket minden szolgálatban ugyanúgy, és lehetőség szerint ugyanabban az időben betart.

Automatizmus – tudati kontroll nélkül

Tehát a riasztás többé-kevésbé felfogható pavlovi helyzetnek, amelyben megfelelő hang- és fényingerre gyors és pontos válasz érkezik: a tűzoltó pattan és rohan a csizmájához. Az első néhány év után annyira automatikussá válik a folyamat, hogy gyakorlatilag tudati ellenőrzés nem szükséges hozzá. Ha például alvás közben jön a riasztás, nem egy tűzoltó a fecskendőn ébred fel valójában! (Ez nem jelent konkrét veszélyt, kivéve talán a gépkocsivezetők esetében.)

Ez az automatizmus nem ismeretlen a civil életben sem: így vezetünk autót is sok éves tapasztalattal, így főzünk, takarítunk, közlekedünk… Ezek mind begyakorlott viselkedésformák, amiket nap mint nap ismételünk, ezért nagy biztonsággal végezzük őket; közben felszabadítjuk a barázdáinkat, hogy máson elmélkedjenek. Így tud a gyakorlott vezető prímán telefonálni, enni és akár a szemüvegét is keresni vezetés közben (míg hallgatja a rádiót), és emiatt képtelen a tanulóvezető másra koncentrálni, mint a pedálok nyomáserősségére, a tükrök helyzetére vagy az irányjelző kar keresésére (persze ezekre mind külön-külön, véletlen sem egyszerre, egy időben). Az automatizmus akkor szakad meg, amikor hiba csúszik a rendszerbe: érdemes megfigyelni a vezetőknél, hogy abban a pillanatban abbahagynak minden mást, amikor veszélyhelyzet áll elő: még a mondatot is félbeszakítják. Ilyenkor tudatosodik a vezetés, aztán amikor elhárul a veszély, újból jöhet a konferenciabeszélgetés.

Ha a tűzoltók automatizmusába belenyúlunk, ugyanezt a megtorpanást, tudatosodást tapasztalhatjuk. Mi kell hozzá? Kifigyeljük, hogy a koma milyen bevált viselkedésmintát követ riasztáskor, és ezt megpiszkáljuk. Keresztbe tesszük a nadrágtartót a nadrágján. Beledugunk néhány szem krumplit a csizmájába. Arrébb helyezzük a sisakját. A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen, az eredmény pedig egészen rokon a pszichoterrorral.

Téves riasztás

Nem is olyan egyszerű rájönni a mindennapi életben, ki a tűzoltó és ki nem. Gondolhatnánk, a legegyszerűbb, ha megkérdezzük, de ne legyünk naivak: nem fogják felfedni magukat.

Hogyan lehet akkor minden kétséget kizáróan kiszűrni a jelenlévők közül a tűzoltókat? Válasszunk egy megfelelően zsúfolt termet, ahol elszórva mindenféle-fajta ember megtalálható (legyünk nyugodtak, lesz köztük tűzoltó, csak elsőre nem fogjuk tudni kiszúrni őket, mert nagy erősségük a rejtőzködés; mikor civilben látjuk őket, soha nem a füstös arcukat mutatják, hanem valamelyik másikat). Szóval megvan a terem, adva van benne egy rakat potenciális tűzoltó, és akkor kegyetlen hirtelenséggel felkattintjuk a főkapcsolót, majd kényelmesen megszámláljuk azokat a fickókat, akik felugráltak a helyükről. Ezt nevezhetjük akár téves riasztásnak is, mely a pszichológiában a szignáldetekciós (jel-fogadó) elméletben foglal helyet.

Mi a szignáldetekcióban a téves riasztás? Akkoriban figyeltek fel a kutatók erre a jelenségre, amikor egy múlt század eleji csillagász elbocsátotta a segédjét, mert az rendre később vette észre az égen feltünedező jelenségeket, mint ő maga. Akkor szisztematikus vizsgálódásba kezdtek az arra jogosultak és rájöttek, hogy az emberek egészen eltérően reagálnak az őket érő ingerekre. A kísérletek inger-felfogásról és az ezekre adott válaszokból álltak. Egyszerű hang- vagy fényingereket adtak a kísérleti személyeknek, akiknek bizonyos gombokat kellett megnyomniuk válaszul. Mindent mértek, amit csak tudtak: így a reakcióidőt, a döntési folyamatot („hallottam-e a hangot?, nyomjam-e a gombot?”) vagy a feladat közben változó testi reakciókat (akár pislogás, verejtékezés, szívritmus, vérnyomás…).

A laktanyában elenyésző esetben van szó arról, hogy egy jelet (riasztást) tévesen értékelnének („talán rosszul hallottam vagy biztos valaki játszik a villannyal”), mivel a hang és fényhatás olyan egyértelmű és erőteljes inger, hogy csak egészen ritkán lehet félreértelmezni (mondjuk alvás közben). Hogy tisztábban lássunk, nézzük meg a következő táblázatot (tartsuk szem előtt, hogy a szignáldetekciós elméletnek a riasztás/rohanás csak egy speciális formája; de egyébként az élet bármely területére alkalmazható, akár a készenlét idejére is):

	van válasz	nincs válasz
van jel	találat (pl. kulccsal rácsapnak a tűzoltó sisakjára, visszaüt csavarhúzóval)	kihagyás (megdobják kenyérrel a tűzoltót az étkezőben, s nem vág vissza)
nincs jel	téves riasztás (pl. annak ellenére, hogy senki sem nézett a tűzoltóra szolgálat váltásnál, kilöki az előtte állót a sorból, mert azt hiszi, ránéztek)	helyes elutasítás (nem hívták a tűzoltót a bejárathoz, hogy megérkezett a pizzája és nem is megy ki)

szignáldetekciós elmélet

Finomítás

Persze a főkapcsolós tréfa még a legdörzsöltebb tűzoltásvezetőt is zavarba hozná, de az újoncokat még ennél is könnyebb beugratni. Miért van az, hogy az újonctűzoltók kapkodják a fejüket mindenféle fény- és hangjelenségre, ami kicsit is hasonlít a riasztáséhoz? Nos, megint csak azokhoz a fehérre fagyott – akkor még – szovjet laborokhoz kell visszanyúlnunk és a bennük csaholó kutyákhoz. Itt ugyanis a kutatók rájöttek, hogy finomítani is lehet a kondicionálást, magyarán ha egyszer megtanítottunk egy válaszreakciót az állatnak, könnyedén elérhetjük nála, hogy csak arra az ingerre reagáljon, más hasonlóakra ne. Célszerű ezzel a tudással megkezdeni egy partnerkapcsolatot: ha időben megtanítjuk a párunkat arra, hogy bizonyos reakciókat csak és kizárólag a mi jelenlétünkben produkáljon, azzal megalapozhatjuk egy hosszú és boldog házasság illúzióját.

Tehát adva van egy kutya, aki nyáladzik a kör látványára. A következő lépésben ellipszist mutatunk neki, ami után nem jár táplálék. Kör után mindig kap táplálékot, ellipszis után sosem. Persze az alany eleinte mind kettőre bőszen nyáladzik, de a sokadik táplálékelmaradás után kénytelen megtanulni, hogy ellipszisért nem jár húsgolyó.

Így van ez tűzoltóéknál is: az egyik laktanya frontoldala például egy kiégő félben lévő utcai lámpára néz. Ez a lámpa kíméletlenül felkapcsol és lekapcsol olyan öt-hat perces időközönként, így a fiúknak meg kell tanulniuk nem ugrani az utcai lámpára, viszont továbbra is ugrani a benti riasztólámpára.

Kioltás, generalizáció

A kioltás azt jelenti, hogy az ingert követő válasz eltűnik. Pavlov ezt úgy érte el, hogy sorozatos csengetések után következetesen sosem adott táplálékot. A teljes sikerhez a következetesség kell, az, hogy egyetlen csengetést se kövessen táplálék. Ezt a tudásunkat érdemes lenne nyugdíjas vagy leszerelt tűzoltóknál alkalmazni: ugyanis nagyon nehéz együtt élni egy ilyen mértékű válaszkészséggel, robbanékonysággal, gyorsasággal. Bár tudomásom szerint nincsenek ilyen irányú kísérletek, célszerű volna a leszerelt tűzoltóknál kioltani vagy lehetőség szerint csökkenteni a riasztási reakciókat. Ez elképzelhető volna úgy, hogy riasztást jelző hangot és fényt adnának nekik úgy, hogy egyetlen esetben sem kellene menniük.

Egyébként a különleges szereken gyakorta ez történik: a tűzoltó megszokja, hogy a riasztás nem neki szól, hogy nem kell pattannia, nem kell ugrania és – még ha részlegesen is – csökken a válaszkészsége. Így egy tényleges riasztásnál gyengébben, lassabban, kevésbé magabiztosan teljesít. Ennek elkerülésére például Svédországban egymást váltogatják. Ott a különleges szerkezelők nap mint nap váltják posztjaikat, nemcsak egymás közt, hanem a beosztott vonulósokkal ill. gépjárművezetőkkel is. A különleges szerkezelők cserélgetés nélkül egyébként nemcsak a mindennapos vonulási rutin hiányát sínylik meg, hanem a közösségi életből is kirekesztődnek, már csak abból az egyszerű okból kifolyólak, hogy ritkán mennek a csoporttal, kevés közös élményük adódik így, másfajta napirendet állítanak fel.

A generalizáció pont ellentétes az előbb tárgyalt diszkriminációval. Itt a kutya megtanulta, hogyha adott ingerre valamilyenképpen reagált, akkor hasonlóra is ugyanígy tegyen. Ezt a kutatási eredményt a tűzoltókra vonatkoztatva figyeljük meg, hogyan viselkednek akkor, amikor egy nőnemű lény lép a laktanyába. Elméletileg az örömködő és elragadtatott reakciókat csak a feltűnően csinos, hosszú hajú, szoknyás, erősen sminkelt nőkre kellene adniuk. Ehelyett bármilyen ruházatú nőre ugyanazt az eufórikus reakciót adják, legyen az gyakorlóban, rövidhajjal, smink és ékszerek nélkül akár. Ami azt jelenti, hogy nem tesznek különbséget külcsínben, egyetlen szempont alapján indul be a válaszadás: a hölgy női mivolta indítja ezt be.