Társaságborzongató élmények

Alapvetően kétféle ember létezik: az a fajta, aki az emberi lényekkel, csak mint romantikus, egészleges és megbonthatatlannak tűnő egyénekkel találkozik, az ő természetes mivoltukban. És a másik fajta, aki néha belefekszik más vérébe, agyvelőt piszkál ki a csizmája recéi közül vagy gumikesztyűben szedegeti össze a fa törzsére passzírozott belsőségeket. Ők azok, akik a májat, a gyomrot nemcsak sütve látják a tányérjukon, hanem frissen és melegen a sínek között, a kormányon, az úttesten vagy a saját kabátjukra tapadva akár. A tűzoltók (valamint szintén ez utóbbi fajtához tartozó orvosok, kórboncnokok, rendőrök stb.) a társadalom azon kisebbségéhez tartoznak, akik látják az emberi méltóságot térdre rogyni és fetrengeni. Akik tisztában vannak azzal a csöppet sem hízelgő valósággal, hogy mindnyájan kerülhetünk hasonló helyzetbe, és hogy a miniszoknya-smink alatt ugyanolyan belek tekeregnek, mint az öltöny-nyakkendő, a farmer-póló vagy akár a védőruha alatt. Kiábrándító tudás.

Ezeket a társaságborzongató élményeket aztán valahogy szeretnék megosztani valakivel. Mert ezekkel egyedül maradni egyáltalán nem könnyű. Ámde kinek lehet ilyen dolgokat elmondani? Az a fajta ember, aki csontot csak a kutyája szájában lát és nem egy vonagló emberi csonkból kikandikálni, annak viszonylag nehéz erről beszélni. Nem is igazán korrekt terhelni vele. A legtöbb „külsősnek” ilyen élményekről hallani valójában teher, mert – túl azon, hogy kissé elborzad, majd megörül, hogy ő viszont egészséges – nem tud vele mit kezdeni. Ha családtag az illető, még rosszabb a helyzet, mert aggódni kezd, hiszen hogyha a tűzoltó ilyen veszélyes körülmények között dolgozik, akkor bármikor hasonlóan járhat.

Maradnak a „belsősök”: olyanok, akik átéltek hasonló nehezen elmondható, nem mindennapi élményeket és nem jönnek zavarba attól, ha teszem azt szenesre pörkölődött, füstölgő emberi roncsokról hallanak. Nekik vannak szavaik ezekre a sokszor felfoghatatlan, elmondhatatlan élményekre. A munkatársaknak, a csoportnak, a szolgálat parancsnoknak hangsúlyos szerepe van (lenne és kell hogy legyen) ezeknek az élményeknek a feldolgozásában.

Ha van partner, akinek ki lehet beszélni, akkor azt ki kell használni, ha pedig nincs, akkor keresni kell. Beszéljünk róla, mondjuk el, osszuk meg, hiszen egyedül csaknem lehetetlen.