Mobbing

A mobbing pszichoterrort jelent, mely egy-két kipécézett személy ellen irányul.

A laktanyán belüli élet kapcsán érdemes megemlíteni a mobbing jelenséget. A kifejezés angol eredetű, a „mob” (csőcselék) szóból ered szóból ered, így könnyen kitalálható, hogy itt csoportnyomásról, piszkálódásról és áldozatokról beszélünk. A mobbing pszichoterrort jelent, mely egy-két kipécézett személy ellen irányul. Az egyik megközelítés csak a csoport elnyomó szerepét hangsúlyozza, a másik a vezető által alkalmazott elnyomást is magába foglalja. A következőkben a csak a csoportnyomással foglalkozom.

Mi jellemző a mobbing megjelenésekor?

Ahhoz, hogy a jelenséget megértsük, szükségünk van egy kis csoportdinamikai körültekintésre. A csoport szerkezete nagyon leegyszerűsítve a következőképpen fest:

• vannak egyszer a központi, vezető egyéniségek, akik normaalakító képességgel rendelkeznek, magyarán hallgatnak rájuk a csoporttagok (ezek a központi helyzetű emberek a tűzoltóságnál jellemzően a beosztásukból adódó vezetők: szerparancsnokok, szolgálatparancsnokok vagy helyettesük, de ugyanígy előfordulhat a beosztottak közül kikerülő vezető, hangadó is)
• másodszor azok, akik hallgatnak rájuk, viszonylag rossz kifejezéssel élve a követők
• illetve harmadsorban vannak a kívülállók, akiknek nincs beleszólásuk a csoport menetébe. Csöppet sem meglepő módon leggyakrabban ők a piszkálódás céltáblái.

Hogy alakul ki a jelenség?

Nem kell hozzá sok idő, sem szépen alátámasztott indokok, akár percről-perce válhat valaki mobbing áldozattá, elég hozzá, hogy valahogy kilógjon a sorból. Testi, lelki, viselkedésibeli különbségek ugyanúgy szerepet játszhatnak, hogy mikor melyik kerül előtérbe, az csoport-, helyzet- és természetesen személyiségfüggő. Érdekes, hogy ha bekukkantunk egy baromfiudvarba közel ugyanezt tapasztaljuk: a tyúkok kikezdik a leggyengébbet és ott csipkedik, ahol annak a legjobban fáj.

Mire szolgál ez?

Érdekes a jelenség felső burkát lehántani és alálesni, egészen addig a pszichológiai motivációig, vágyig, mely alant húzódik. Nos, a mobbing szolgálhat egyfajta szelepként, hogy a résztvevők veszélytelenül vezethessék le a felgyülemlett agressziójukat. Nincs kockázat: a csoport tagjainak nem eshet bántódásuk, mert az áldozat túl gyenge és védtelen ahhoz, hogy visszavágjon, ellenben kicsit kegyetlenkedni másokkal, picikét gonoszkodni, egészen szelíden bántani valakit: valljuk be, ez mindnyájunk tagadhatatlan szükséglete. Nem vagyunk ördögök, ilyen az emberi természet, mágikus bájital nélkül is él bennünk Mr. Hyde. De nem kell feltétlen az emberi gonoszság mellett voksolnunk: a mobbing az egyhangúság, unalom elűzésére is kitűnően alkalmas; márpedig ha belegondolunk a 24 órák sokat ismételgetett rutinjába, beláthatjuk, hogy remek szórakozást ígér egy kis piszkálódás. S nem utolsó sorban mások szórakozására is szolgál (kivéve mondjuk az áldozatot, de lássuk be, ő elenyésző kisebbség csupán a csoport szemszögéből).

Nem feltétlen vannak állandó áldozatok; persze előfordul, hogy valaki kivívja az ellenszenvet maga ellen, és sikeresen meg is tartja (esetleg a csoport nem képes befogadni… ilyen esetben nehéz okosnak lenni, mi volt előbb, a kirekesztés vagy a különcködés… annyira összefonódnak ezek, hogy a végén már képtelenség különválasztani őket), ám leggyakoribbak a váltakozó áldozatok. Valakinek rossz napja van, nem jut eszébe frappáns válasz, kínos hibát követett el…

Mi lehet a megoldás?

A kintről jövő segítség egyáltalán nem segítség, mint ahogy – emlékezzünk vissza zsenge gyermekkorunkra – az sem megoldás, ha az apuka bemegy az iskolába és elgyepálja a gyereke padtársát; esetleg tanárját. Kint legtöbbször meg sem értik a problémát, azt mondják, ugyan már, ez csak ugratás volt, ne vedd komolyan. Egyébként nem véletlen az iskolai párhuzam: a mobbing áldozattá válás jellemző ideje az iskola, vagy még korábban az óvoda. De hogy a valós megoldásról is beszéljünk: mindenképpen kívánatos az áldozat integrálása a csoportba, tehát a helyzet akkor javul, amikor teljes jogúvá és rangúvá válik a kirekesztett tag. Srácok, fogadjatok be minden magányosan lófráló tűzoltót! Természetesen könnyű erről elméletben értekezni, de a legtöbb esetben sajnos a megoldás egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Tömegnyomás

Az elmúlt században élt egy elméletalkotó, aki semmi másra nem volt olyan kíváncsi, mint a tömegjelenségekre, s bár ő kifejezetten nagy és irányíthatatlan tömegeket vizsgált, némi párhuzamot azért vonhatunk vele. LeBon azt vallotta, hogy a tömeget külön létezőként kell tekinteni, tulajdonképpen nem egyéniségek sokaságának, hanem arctalan, egyakaratú masszának Ez a massza hihetetlen dolgokra képes: olyan eszetlen képtelenségekre, amikre a tagjai egyenként talán sohasem. A felelősség megoszlik ill. áttevődik a vezetőre, az énidentitás érzése átalakul csoportidentiássá, a hatékonyság érzete robbanásszerűen növekszik. Csoportban, összetartó csapatban legyőzhetetlenek, mindenhatóak vagyunk. Gondoljunk csak a csapatsportok bármelyikére vagy ezek szurkolóinak utcai vandálkodásaira, esetleg tömeges felkelésekre, megmozdulásokra, netán forradalmakra.

Amikor a tűzoltókkal, mint csoporttal érintkezem, gyakorlatilag ugyanúgy viszonyulnak hozzám: pikáns tréfákat sütnek el, kétértelmű kérdéseket tesznek fel, folyamatosan próbálkoznak azzal hogy zavarba hozzanak, előnytelen fényképeket készítenek rólam, ugyanakkor versengenek a figyelmemért. A legmeglepőbb az volt számomra, mikor interjúkat kezdtem velük egyesével felvenni, és bebizonyosodott, hogy majdnem mindegyikük érzékeny és előzékeny fickó, nem ritkán tényleg kedves humorral és gyengédséggel megáldva.