Dal segíti a tűzoltóknak a túlélést
Paul Tamás fővárosi tűzoltó, a Flórián Band énekese új dallal rukkolt elő, egyben élete fordulóponthoz érkezett. Vele beszélgettünk.
LL: Miként született az új dalod?
PT: Tudod, még a kormányváltást megelőző időben volt egy demonstráció az Alkotmány utcában, ahol közösen, a saját egyenruhánkban álltunk ki a politika, tűzoltói szakmai kérdéseket érintő totális impotenciát mutató döntései ellen. Nem az volt a kérdés akkor, hogy velünk mi lesz, hanem az, hogy mi lesz az emberekkel, az ő biztonságukkal, ha nem kapnak a tűzoltóságok elég pénzt a működési költségük fedezésére.
LL: Aztán jött a kormányváltás…
PT: Igen, és úgy tűnt, azt hittük, azt ígérték, hogy mindenki számára megnyugtató megoldást fognak találni. Nos, mit szépítsük, sokan elhittük. Aztán jött a véres valóság, az igazi fekete leves, amit először csak tágra nyílt szemekkel bámultunk. Aztán a szakszervezetek vezetői próbáltak szakmai alapon egyeztetni a minden szakmai kompetenciát nélkülöző kormánytagokkal. Nem sikerült.
LL: Mit lehet ilyenkor tenni?
Kimentünk az utcára tűzoltók, vámosok, rendőrök, katonák, BV dolgozók, tanárok, orvosok, diákok és még sorolhatnám, hogy végre észrevegyék ott bent a nagy házban, hogy valamit nem jól csinálnak, mert sokaknak nem tetszik. Hozzátenném azt is, hogy voltak a demonstrációkkal kapcsolatban, a sajtóban megjelent olyan bírálatok is, amelyeknek az eredete egyértelműen a kormányoldalról érkezett. Mint például, hogy negyvenéves életerős férfiak nyugdíjba mennek, ami egy hazugság. Az ilyen megnyilvánulás nélkülözött minden szakmai kompetenciát, és legfőképpen újságírói objektivitást, ami igen nagy szégyen. Egyszóval, látványos erőfitogtatást tartottunk, de közben hittünk, bíztunk abban, hogy belátják a politikusok, hogy egy olyan határvonalhoz értek, amin nem szabad átlépniük.
LL: Ebben a gazdasági helyzetben a tűzoltók miért lennének kivételek a nadrágszíjhúzásban?
PT: Persze, valamilyen szinten érthető a „megszorítósdi”, meg az „emútnyócév”, mert bőven van benne igazság, de akkor még volt jogbiztonság, a nyugdíj az nyugdíj volt és híre-hamva sem volt még a visszamenőleges hatályú törvénykezésnek. Ma ez már nincs. Helyette azonban van kötelező érvényű nyilatkozat arról, hogy akivel, hogyan, hányszor, mikor és hol, mert csak így kapaszkodhat tovább a kopott kis íróasztalába és a jól megszolgált rendfokozatába a főnök. És ami a legszomorúbb, az az, hogy lassan visszakúszik a besúgósdi, mint közös játék a munkahelyekre.
LL: Elkeseredettséget érzek a hangodban.
PT: Vérzik a szívem, mert voltunk annyira ostobák, hogy elhittük, hogy lehet felnőttekhez méltóan párbeszédet folytatni, és kompromisszumok mentén egyezségre jutni a kormánnyal. Így utólag be kell látnom, talán hiba volt. Talán más utat kellett volna választani. Talán ott, és akkor igenis meg kellett volna mutatni, hogy velünk nem lehet felsöpörni az utcát.
LL: Visszakanyarodva az eredeti kérdésemhez, akkor erről szól a dalod?
PT: Egy dal megírásának – legalábbis számomra – mindig valamilyen megélt élmény vagy érzelmi motiváció az apropója. Azt gondolom, hogy ezt a dalt kétféleképpen is lehet értelmezni. Az egyik az, hogy mi tűzoltók képesek vagyunk és ki is állunk másokért és magunkért is, és aki elég tökös hozzá, annak igen is közöttünk van a helye. Mert nekünk minden eszközünk megvan az építéshez, de a bontáshoz is.
LL: És a másik?
PT: A másik talán a politikának szól, és egyszerű az üzenete: itt vagyok és érek annyit, mint te. Hogy, világos legyen a számukra, nem lehet úgy megoldani fennálló problémákat, hogy azokat, akiket valóban érint, nem kérdezik meg, vagy ha igen, akkor sem veszik figyelembe a véleményüket. Ez számomra egyszerűen elfogadhatatlan, lekezelő, mélységesen megalázó és felettébb felháborító.
LL: Beszéljünk egy kicsit rólad! A Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság január 1-jétől már Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság. Katasztrófavédő lettél?
PT: Az átszervezése engem is érintett. A Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóságon a jelenlegi beosztásom április 1-jétől megszűnik. Ugyan kínáltak új szolgálati helyet, de azt nem fogadtam el, mivel az a fizetésem olyan mértékű csökkenésével járt volna együtt, amely súlyosan veszélyeztette volna a családom megélhetését.
LL: Az elmúlt évben végeztél kommunikációs szakon a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Karán, és az utóbbi időben a munkaköröd is ehhez a szakterülethez kapcsolódott. Sajtóval, kommunikációval foglalkozó terülten nem ajánlottak fel neked valamilyen beosztást?
PT: Nem, de nem is hiszem, hogy jó lett volna. Nem a feladattól tartottam volna, inkább az ideológiai elvárásoktól. Deák gondolatát tartom követendő példának, amelynek érvényesnek kellene lennie bármely sajtótermékben megjelenő hírre, információra,és egyben alapvető eleme kell, hogy legyen az objektivitás és a felesleges pánikkeltés kerülése. Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.
LL: Most, hogyan tovább? Esetleg Árok Kornélhoz hasonlóan te is politikai pályára készülsz?
PT: Határozottan nem. Külföldre megyek, ahol van értéke a munkának, az embernek és a becsületnek. Talán idealista vagyok, de hiszek a szabadságban és a törvény erejében, amely mindenkire egyformán érvényes.
LL: Képes vagy elhagyni a hazádat?
PT: Belefáradtam abba, hogy egyenruhába bujtatott majmoknak néznek bennünket, akikkel bármit meg lehet tenni, és mert úgy tűnik, hogy tűzoltónak jó voltam 15 évig, katasztrófavédőnek nem. Talán azért, mert az én mellkasomban tűzoltó szív dobog!
LL: Mit üzennél az itthon maradó tűzoltóknak?
PT: Kitartás fiúk! A jövő mindig a mában kezdődik el.
